A hazugság pszichológiája és a kriminológia
Tegyük hozzá, egy két és fél órás beszélgetés, szünet és látványelemek nélkül nem könnyű falat. A közönség azonban moccanás nélkül ülte végig. A „hazugság pszichológiája a kriminológiában” nem érdektelen téma. Doszpot öt, a kilencvenes években nagy visszhangot keltő gyilkosság részleteit használta példaként.
Először azt kellett tisztázni, milyen szerepet játszik életünkben a hazugság. Szoktunk-e magunk is hazudni? A pszichológus megkérte a közönséget, harminc másodperc csöndben gondolják át a legutolsó hetüket. Mindenki mélyen hallgatott. Valóban igaz-e, hogy őszinte vagyok, életem nyitott könyv, ami a szívemen a számon? Lehet-e a hazugság „túlélési kényszer”? Hol kezdődik, mivel végződik a valóság meghamisítása? Szándékosan tesszük-e ezt? Mert sok mindent tarthatunk hazugságnak, ami az élet természetes része. Hazugság-e a nőknek szánt bók, az udvariasság, a jótékony elhallgatás, a füllentés, a féligazság, a tódítás? Hazudik-e a mesélő, hogy történeteit színezze? Doszpot világában, a kihallgatószobákban a hazugság élesben megy. Az a tét, hogy a kihallgatott húsz évig vendég lesz-e egy kies büntetés-végrehajtási intézetben. Antal Gábor egy függőleges tengelyt rajzol. Ez a személyiség vonala. Bármilyen irányban távolodsz a vonaltól, kifordulsz önmagadból. Egy bizonyos szint után a hazugságnak mentális roncsoló hatása van. Kialakulnak az élethazugságok.
Doszpot a dolgot egyszerűbben fogja fel. Fiatal nyomozóként arra okították, hogy aki vele szemben ül, hazudni fog. És mivel „amilyen az adjonisten…” – a nyomozó is hazudik. Elindul egy gyötrelmes játszma. El kell hitetnie partnerével, hogy a barátja, segíteni fog. Ha igazat mond, neki is jobb lesz. (Miközben minden elhibázott szóra ragadozó ösztönnel figyel.) „Beteg világ, fárasztó játszma”, mondja a nyomozó. Iszonyú munka eljutni a feltáró vallomásig. És ezzel nincs a csapdáknak vége. Hazudhat-e a tanú, az áldozat, aki sokkos állapotban látott egy vélt gyilkost? Tényleg szőke volt, magas, kerekfejű? Ér-e a fantomkép rajzolás valamit? Doszpot szerint a fantomképek, sablonos gyermekrajzok. A nyomozók sosem bíztak bennük.
ányi utca 61. tetőjavítására ajánlotta fel), nem tudhatjuk, de a második előadáson a K11-ben már teltház volt.
Tegyük hozzá, egy két és fél órás beszélgetés, szünet és látványelemek nélkül nem könnyű falat. A közönség azonban moccanás nélkül ülte végig. A „hazugság pszichológiája a kriminológiában” nem érdektelen téma. Doszpot öt, a kilencvenes években nagy visszhangot keltő gyilkosság részleteit használta példaként.
Először azt kellett tisztázni, milyen szerepet játszik életünkben a hazugság. Szoktunk-e magunk is hazudni? A pszichológus megkérte a közönséget, harminc másodperc csöndben gondolják át a legutolsó hetüket. Mindenki mélyen hallgatott. Valóban igaz-e, hogy őszinte vagyok, életem nyitott könyv, ami a szívemen a számon? Lehet-e a hazugság „túlélési kényszer”? Hol kezdődik, mivel végződik a valóság meghamisítása? Szándékosan tesszük-e ezt? Mert sok mindent tarthatunk hazugságnak, ami az élet természetes része. Hazugság-e a nőknek szánt bók, az udvariasság, a jótékony elhallgatás, a füllentés, a féligazság, a tódítás? Hazudik-e a mesélő, hogy történeteit színezze? Doszpot világában, a kihallgatószobákban a hazugság élesben megy. Az a tét, hogy a kihallgatott húsz évig vendég lesz-e egy kies büntetés-végrehajtási intézetben. Antal Gábor egy függőleges tengelyt rajzol. Ez a személyiség vonala. Bármilyen irányban távolodsz a vonaltól, kifordulsz önmagadból. Egy bizonyos szint után a hazugságnak mentális roncsoló hatása van. Kialakulnak az élethazugságok.
Doszpot a dolgot egyszerűbben fogja fel. Fiatal nyomozóként arra okították, hogy aki vele szemben ül, hazudni fog. És mivel „amilyen az adjonisten…” – a nyomozó is hazudik. Elindul egy gyötrelmes játszma. El kell hitetnie partnerével, hogy a barátja, segíteni fog. Ha igazat mond, neki is jobb lesz. (Miközben minden elhibázott szóra ragadozó ösztönnel figyel.) „Beteg világ, fárasztó játszma”, mondja a nyomozó. Iszonyú munka eljutni a feltáró vallomásig. És ezzel nincs a csapdáknak vége. Hazudhat-e a tanú, az áldozat, aki sokkos állapotban látott egy vélt gyilkost? Tényleg szőke volt, magas, kerekfejű? Ér-e a fantomkép rajzolás valamit? Doszpot szerint a fantomképek, sablonos gyermekrajzok. A nyomozók sosem bíztak bennük.
A gyilkosságok leírásai vérfagyasztók. Érdekes, amikor a nyomozó arról mesél, hogy az ellenfelekkel törvényszerűen kialakul valami „baráti kapcsolat”. Végül is ez a társaságuk. A bűnüldözés világa nem zárt. Egész nap űzik-kergetik egymást, s mivel a többség (nyomozó, nem nyomozó) ügyel a kondíciójára, esténként az edzőteremben találkoznak. Olyankor haverok. Doszpottal így esett meg, hogy az egyik tettessel annak lakásán ebédeltek, s felpanaszolta, nehezen boldogul egy üggyel. Józsi gúnyosan elmosolyodott. „Nem is tudtam, hogy amatőr vagy.” A nyomozó ránézett a rántott szelet fölött, és megérezte, célnál van. Ő lesz az. Utánanézett az alibijének. A furcsa az a történetben, hogy a mondat elhangzása után a bűnöző is megérezte, vesztett. Nagyszájúsága bukásához vezetett.
Az előadás azzal zárult, hogy nincs tanulság. Hazugságok halójában vergődünk. Lehet, hogy néha hazudnunk kell. De gyógyulni akarunk. Az őszinteség mentálisan gyógyít.
