Csuja Imre és Antal Gábor volt az egerszegi Nyitott színpad – nyitott lélek vendége

Milyen lélektani csapdákkal kell megküzdenie pályája során egy művésznek, jelesül egy színésznek? Ezt a kérdéskört járta körül a minap a Nyitott színpad – nyitott lélek című rendezvény a Keresztury VMK-ban.

 

Az est vendége Csuja Imre Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Antal Gábor krízisintervenciós tanácsadó szakpszichológus volt, a beszélgetést a lenti származású Kovács Krisztián, az Ectopolis című online kulturális magazin szerkesztője vezette.

Szemezgessünk a több mint kétórás diskurzus fejezeteiből, melyeket művészi és lélektani megközelítésből egyaránt láttatott a két vendég.

Ha valaki nem művészcsaládban él, a szülők általában hallani sem akarnak arról, hogy csemetéjük éhező piktornak vagy léha csepűrágónak álljon. Miként zajlott ez Csujáéknál Hajdúnánáson? – veti fel indításként a moderátor.

– Nem jártam óvodába, otthon voltam a nagymamámmal, aki már kiskölyök koromban versekre tanított, s ötévesen beavatott az írás-olvasás rejtelmeibe is – kezdi Csuja Imre, az Örkény István Színház társulatának tagja. – Akkoriban még sűrűn összejártak az emberek, úgy mondták, megyünk tanyázni Julihoz, Pistához. Miután a felnőttek jól kibeszéltek minden ismerőst, általában elhangzott a kérés: Imi, mondj egy verset… Mondtam is szívesen, hiszen akkor már sokat ismertem, apám gyakran vitt magával gyomlálni, eközben memorizáltam őket. A városban virágzott az amatőr színjátszás, három körnek voltam tagja, végül mégis az orosztanárnőm bökte ki: Imi, miért nem mész te színésznek? Otthon kétségbeestek az ötlettől, leginkább azért, mert 1978-ban egészen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy hajdúnánási gyerek bekerüljön a főiskolára, ahova ezerből jó, ha harmincat felvettek. Pedig akkorra én már kezdtem érezni, hogy menne ez nekem. Eljártam a moziba, néztem Őze Lajost, Cserhalmi Györgyöt, Kern Andrást, s én is ezt akartam csinálni.

A szülők kedvéért, „legyen egy tisztességes szakmád fiam”, tanár szakra jelentkezett a debreceni tudományegyetemre. Az írásbelije pocsék lett, a szóbeli pedig kisebb előadói estbe torkollt, a vizsgabizottság ugyanis a monológjait jobban díjazta, mint a felkészültségét. Az állami gazdaságban helyezkedett el, képesítés nélküli üzemi népművelőként. Zenekarban játszott, Karinthy-jeleneteket tanított be, s szervezte a szocia­lista mezőgazdaság kultúrája vetélkedőt, aminek Ady volt a témája.

 

– El lehet képzelni, hogyan fogadtak a sertéstelepen meg a földeken, amikor mentem a vetőgép után, és Ady költészetét hirdettem. A „Mit keresel itt hülyegyerek?” még a finomabb megjegyzések közt szerepelt, a vége mégis az lett, hogy megnyertük a vetélkedőt. A következő évben pedig bekerültem a főiskolára…

Lássuk most a rögös pályakezdést a pszichológus szemszögéből.

– A szülői tiltás kétféle reakciót válthat ki a művészi pályára készülő fiatalból – reagál Antal Gábor. – Vagy megerősödik az elhatározásában, vagy enged a szülői akaratnak, és beáll a sorba. Aki erős vízióval bír a jövőjéről, s a horizonton kész színészként látja magát, általában dacol, kitart és megküzd a választott pályáért. A másik esetben elfojtódnak a vágyak, de az is gyakori, hogy csak időleges a belenyugvás. Amennyiben az illető személyiségében van elég potenciál, később még visszatalálhat az énidegen pályáról a választott útra. Ezért nem ritka, hogy valaki csak 23–25 évesen jelentkezik a színművészetire. Latinovits Zoltán is építészmérnöki diplomával indult.

Művészlélek… E kifejezésben sokféle hangsúly megrezdül, számos negatív sztereotípia kötődik hozzá – vesz fel újabb szálat Kovács Krisztián.

 

– Mensáros Lászlót egyszer megbántotta valaki, s megsértődött. Mindjárt megkapta, hogy: jaj, de érzékeny vagy… Igen, érzékeny. Abból élünk – érvel Csuja Imre. – A néző azért megy színházba, hogy kellő empátiával befogadjon egy történetet, átélje más emberek sorsát. Azonosulni akar velük, csak éppen ő maga nem tudná mindezt előadni. Erre van a színész, aki érzékenység nélkül egyetlen figurát sem tudna hitelesen megformálni. Az érzékenységet persze tartalommal kell megtölteni, az önismeret segít annak eldöntésében, hogy a lélek melyik csatornáját nyissuk meg egy szerephez. És mindezt avval lehet megkoronázni, hogy „ráküldjük az ösztönt”.

– A művészek felfokozott idegrendszeri érzékenysége sokféle módon érvényre juthat – kapcsolódik Antal Gábor. – Eredményezhet szorongást, hangulati ingadozást, extrém viselkedést, de számos olyan zsenit ismerünk, aki két lábbal áll a földön, mentes minden allűrtől. Nem lehet egy skatulyába rakni a művészvilágot, felejtsük el a kliséket. Az persze elképzelhető, hogy az ő felfokozott hevületüket nehezebben érti meg egy olyan civil, akinek életcélja az állandóság, a biztonság, s ötven évet lehúz ugyanazon a munkahelyen. Evvel sincs semmi gond amúgy, ha számára ez komfortos, e tekintetben nagyon különbözőek lehetünk.

– A színészetben viszont csak egy dolog állandó, a változás. Adrenalinfüggők vagyunk, a színpad nagy mágus, elillan a fogfájás, oldódik a görcs – veti fel Csuja Imre. – Ha kérdezik, milyen szerepet szeretnék, azt felelem, egy királyt, egy cigányt, tehát mindig legyen változatosság. Attól, hogy engem a fél ország Csokiként ismer, hála az Üvegtigrisnek, még veretes színpadi szerepek is megtalálnak. Nem egyszer előfordult, hogy decens házaspárok megvártak a darab végén, s gratuláció közben bevallották, a kíváncsiság hozta el őket, mert látni akarták, mit kezd egy komoly darabbal ez az ízirájder-gyerek. Mert ez a mondás végképp rajtam ragadt, igaz, újabban már úgy kiabálnak meg az utcán (A mi kis falunk miatt), hogy: Ízirájder, polgármester úr!

Az alkohol és a drog mennyire hathatós stimuláló szer? Mikor segít, s mikor rombol? – érkezik az újabb éca.

– Droggal sosem éltem, de a fröccshöz szívesen nyúlok otthon, amikor új darabra készülök – válaszol a színész. – Nem mindig adja meg magát könnyen egy-egy szerep, de pár pohárka után valahogy „rálátom” a jelenetet a színpadra. Segít abban, hogy kinyíljanak a színek, az ízek, a részletek. De csak ebben a fázisban hasznos, nem véletlenül születtek olyan mondások, mint: írj részegen, szerkessz józanul; vagy: elemezz spiccesen, játssz tiszta fejjel!

– Ne legyünk álszentek, a művészetben eszköz lehet a tudatmódosító szer. Minden a gyakoriságon és a mértéken múlik, vagyis, hogy nálam van a kontroll vagy a szernél – kapcsolódik Antal Gábor. – A tartós szerhasználat addikciót okoz, ne legyenek illúzióink, az agy hozzászokik az adagjához. A szer fogja uralni a viselkedést, s az illető 40 éves korára elpusztítja önmagát. Van tehát benne kockázat, ha nem jelöljük ki elég szilárdan a határokat.

Újabb nehéz kérdés érkezik a moderátortól: személyes tragédiákban működhet-e terápiaként a szakma?

– Talán megkönnyíti a feldolgozást – válaszol Csuja Imre. – Sajnos volt módom ezt megélni, 17 éves korában, tragikus körülmények között veszítettük el a fiunkat. Nem mondom, hogy teljes mértékben ki tudtam magamból játszani a fájdalmat és az önvádat, de bizonyos darabok bizonyos pillanatai alkalmasak voltak arra, hogy tompuljon az érzés. Mert úgy érezhettem, hogy akkor ott van velem ő is… Soha nem múlik el bennem a keserű íz, de szerencsére ott van kapaszkodónak a másik két gyerekünk és a három unoka.

 

– A civileknek a hétköznapi valóságban gyakran kevesebb eszköz jut a fájdalmuk megélésére, kimutatására, mint a színészeknek a színpadon. Utóbbi terápiás helyszín, a traumák megjeleníthetők, a szerepek új eszközöket kínálnak a megküzdéshez. A civilek sokszor szűkebb mezsgyén kénytelenek boldogulni, főként akkor, ha a gyászra, a veszteség feldolgozására nem kapnak vagy nem szánnak elegendő időt és lehetőséget – halljuk a pszichológustól.

Milyen a színész otthoni léte? Hazaviszi a szerepeit? – érkezik az utolsó kérdés.

– Tudni kell letenni a játszott karaktert, de nyilván léteznek olyan alakítások, amelyek után másfél órába is beletelik, mire lecseng a felfokozott idegállapot – feleli a művész. – Szerencsére a feleségem, Árvay Zsuzsa szinkronrendező szakmabelinek tekinthető, ez sok mindenen átsegít. Hasonló a humorunk is, ami kész áldás. A szövegtanulással sosem volt gondom, már a főiskolai felvételire is 15 monológot vittem az elvárt 3 helyett. Azért akadnak nagy feladatok, amelyek különleges rákészülést igényelnek. Például a IV. Henrik, amiben a címszereplő mellett Falstaffot is én játszom. Erre a darabra úgy készültem, hogy vég nélkül másoltam a szövegeket, otthon mindent elárasztottak a teleírt lapok, füzetek. (Tavaly Csuja Imre vehette át a legjobb Shakespeare-alakításért járó Gábor Miklós-díjat IV. Henrik és Falstaff kettős szerepének megformálásáért az Örkény Színház előadásában. A szerk.) De az új szerep, ha kihívás is, mindig felvillanyoz. Megválni sokkal nehezebb egy régóta velünk élő karaktertől. Évad végén, vagy ha lekerül egy darab a repertoárról, kicsit mindig meghalunk. Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája, amiben a kocsmárost játszottam, például húsz év után került le a műsorról. Éreztem, itt a szívem tájékán, hogy kiszárad, elsorvad a kocsmáros énem. Eltűnik belőlem valami, ami eddig én voltam…